Zöld hullám
Csak sodródunk örökkön a szennyes légbe,
S bele-bele feledkezünk a lidérces végbe.
Kinyújtjuk kezünk, de véresre metszik durva kövek,
Nem tudhatjuk ki vési belénk az utolsó szöget!
Egy mély, éltetően tiszta levegőt kéne venni!
Még utoljára őszinte szemekbe nézni, s ennyi!
Ó, lehet-e legalább első pillanatunk bűntelen?
Vagy csak gyilkolni és káromkodni szabad szüntelen?
Itt vagy mellettem, látlak, de mégsem vagy velem!
Már rég elvesztél, s tudatlanul heversz egy sötét helyen!
Jaj, hisz már oly korán elvettek mindent, mi él!
És maradt a bűn, a sikoly s örökös tél!
Fel akarok bukni a zöld hullámok közül!
Inkább lebegni egymagamba, de fölül!
Millió kéz, enged el lábam, had szálljak messze!
S nem kérdem többé, hogy halálomnak értelme lesz-e!
Kétség
Talán már soha se lesz alkalmam elmondani Neked,
Hogy milyen érzések fűznek igazán Hozzád.
Mert nehéz is szavakba önteni a szerelem mivoltát,
De belehalok, ha nem foghatom meg újra a kezed!
Ez nem holmi vágy, mely úgy vezet engem,
Mint naiv lepkét a világló fény.
De kell mindenkinek az a biztos tény,
Hogy mit érez, szent és sérthetetlen.
Megőrjít, hogy itt ülök tétlen,
De igazán azt sem tudom mit kéne tennem,
Csak az a kínzóan égető láz feszít engem,
Hogy kezdettől fogva csak neked éltem.
Igazából alig ismerlek Téged,
Mégis, mintha tudnék mindent Rólad,
Holott Te nekem lényegében nem mondtad.
De lehet ezt egészen meg soha sem érted.
Vannak lelkek, kiket egymásnak rendeltek.
Talán ilyenek vagyunk mi ketten,
S ezért van minden, mit eddig tettem.
De vajon mi is meg vagyunk szentelve?
Ó, benne vagy minden kiejtett szavamban,
Reggelente neveddel az ajkamon ébredek,
S minden megtört pillanatban Téged féltelek.
Rólad elmélkedem örökkön magamban.
Mégis meg kell halnom minden percben,
Mert a szerelmes pillanatokat kétely emészti el:
Nem tudom szívedben számomra van-e még hely.
Így a keserédes érzéseket magamba rejtem.
De ha valóban egymásnak teremtett az ég,
Te miért nem az én nevemmel ébredsz reggel?
Vagy mégis, csak szólni a Te ajkad sem mer?
Veled vagy Nélküled talál a kegyetlen vég?
Bp., 2007. március 21.
Tört mosoly
Csak azt tudom, hogy valami nem jó, s ennyi,
Bár tulajdonképp nem fáj semmi.
Úgy érzem, valamit helyre kéne tenni,
Mert így lassacskán tönkre fogok menni.
Egy homokszem egyszer a gépezetbe került,
S okozott benne hatalmas zűrt.
Azóta érzem a mindent felemésztő űrt,
Mit elmém egészen eddig a percig tűrt.
A színeket s ízeket elenyészi a vész.
Kín és vágyódás, bárhova is mész,
A rendbetehetetlen káosz mára kész,
Romokban hever már minden egész.
Egyedül Te tudnál megmenteni,
De Téged nem lehet megfejteni.
Egyszerűbb a bajt mosoly mögé rejteni,
Ennek a világnak ennyi is megteszi.
Bp. 2007. május 14.
